Kötődésem a könyvekhez nagyon korán kezdődött, konkrétan talán ott, hogy megtanultam olvasni, még óvodás koromban. Szüleim nagyon is elfoglalt és találékony emberek révén kitalálták, hogy ha a gyereket megtanítjuk olvasni akkor bizony magának fog olvasni és el lesz magában, és lehet mással foglalkozni. 
Így hát a kemény táblás kihajtogathatós könyvekből olvastam nap mint nap. 

Regényt először a Kincskereső kisködmönt és a Két lottit olvastam el, mint általános iskolai remekeket, aztán Ábel a rengetegtől egészen az Egri csillagokig tartott az út de a baradlai testvérek históriájába beletörött a bicskám.
Így is maradtam volna, ha az akkori osztályfőnököm ki nem találta volna, hogy iratkozzunk be a helyi könyvtárba.
Mindenkinek kötelező volt egy könyvet kivennie, elolvasnia, és olvasónaplót írnia róla, meg valami érvelést/prezentációt tartani  (??!?!?) a többieknek, lobbizni a könyv mellett, hogy ők is olvassák el. 

Mondanom sem kell, hogy mindenki Bölcsek kövét olvasott, meg Micimackót meg ilyesmiket, én meg valami jó kis Krimit találtam, csak az a baj, hogy nem emlékszem sem az íróra, sem a címére a könyvnek. Csak annyit tudok felidézni, hogy valami fa nyelü bicska volt az elején és talán fehér-kék volt a borító. Na ezt végig olvastam, és imádtam minden szavát, de legfőképpen azt, hogy én nyomozhattam, míg a többiek hülye Helikoptert olvastak.

Így amikor visszavittem a könyvet, kerestem másik fura című könyvet és bumm így lett a Chocapicc. (Már ha így írják).